Sokat filóztam rajta, hogy írjak-e blogot és ha igen azt van-e értelme nyilvánossá tenni. Őszintén szólva született már három bejegyzés és ezek privát álomban maradtak, így abba is hagytam az írást. Már első alkalommal is az motivált, hogy soraim így vagy úgy, de másoknak segíthet. Az idő múlásával ismét úgy érzem, hogy igen szükség lehet erre. Aki vidám könnyed bejegyzéseket keres és véletlen tévedt erre, az most csukja be az oldalt, mert ez nem az a szórakoztató bejegyzés. Viszont azt hiszem az esetek zömében aki keresővel rátalált a témára, az a személy viszont nem véletlen jár erre.
Ők jól ismerik azt a bizonyos helyzetet, amikor tudjuk, hogy az életben vannak bizonyos dolgok, léteznek, megtörténnek, de annak realitása olyan valószínűtlen, hogy az mindig a másikkal történik meg nem pedig velem. Azt hiszem pontosan ilyen helyzet az, amikor az ember az óvodáskorú gyermekét elviszi egy rutin orvosi vizsgálatra, majd hirtelen felgyorsulnak az események és gyermek estére az intenzív osztályon fekszik a szülők pedig egy orvosra bámulnak aki erejét megfeszítve próbálja minél kíméletesebben közölni, hogy a gyermeküknek súlyos agydaganata van (medulloblastoma). Állok és nézek az orvosra, miközben folyton arra gondolok, hogy ez csak egy rossz álom, amiből mindjárt felébredek. De nem ez a valóság, amivel szembe kell nézni.
Nem is kívánok nagyon belemélyedni az első napok lelki sötétségébe. A főiskola alatt sokat foglalkoztam filozófiával és pszichológiával, de kezdetben a nyomás majd összeroppantott. Ez részben a hirtelen és váratlan ránk zúduló esemény miatt volt, részben pedig az információ hiány vagy éppen hibás és félreértelmezett információk miatt, ami közül az egyik legdurvább talán az volt, amikor egy orvos azt közölte, hogy semmi esély a túlélésre. Mint utólag kiderült az esélyek habár riasztóak, de azért nem ennyire. Kezdetben a lélek arra se vitt rá, hogy a neten keresek információt holott ez nálam mindig alap. Aztán amikor megtettem, akkor rámzúdult a nagy információs szemét, ami rákkal kapcsolatos témák esetén elönti a netet, mint például az "ismerős ismerőse szerint az erdélyi léböjt kúra az igaz gyógymód", meg ilyenek.
Aztán hosszú napok után működésbe léptek a korábban tanultak és a jeges rémületet átvette lassan az értelem. Akaratlanul is Frank Herbert Dűnéjének mantrája visszhangzott fejemben:
"Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam."
Mindenesetre idővel kissé higgadtabban átgondolva megállapítottam:
- Az élettől egy feladatot kaptam, amit meg kell oldanom.
- A negatív hozzáállás nem segít csak hátráltat.
- A legjobbat kell kihoznom magamból és az csak úgy lehet ha felvértezem magam pozitív szemlélettel.
- Habár úgy érzem helyzetünk nagyon rossz, de mindig van rosszabb. Ha például valaki egy értelmetlen ostoba balesetben azonnal elveszíti gyermekét, azok még reményt vagy halvány esélyt se kapnak.
